Vajon gondolsz rám néha? Amikor olyan elfoglalt vagy, hogy napokig nem olvasod a levelem? Vagy amikor azt a másikat csókolod... engem is úgy csókoltál?
Miért nem mondtad, hogy van valakid? Az bánt egyedül, hogy nem tudlak elfelejteni... bárcsak minden olyan egyszerűen menne, mint a mesékben, hogy a lány elszökik a szerelmével...
Mit adtam én, amitől érték vagyok a szemedben? Mit tudhatok, amit az a nő nem? Mégsem maradtál mellettem, ő volt a fontosabb, akit nem szeretsz...
Tegnap éjjel megint rólad álmodtam... egy versenyen voltál páncélban, a “fő attrakció”. Nem volt sisakrostély és ahogy megismertem káprázó kék szemeid, rámnéztél, de én csak zokogva tudtam elszaladni arra, ahová nem jöttél utánam.
E-mailt kaptam utána, találkozni akarsz velem, csak látni pár percre. Amikor a diszkóhoz mentem, kijöttél, de telefonáltál... láttál... mit vártam? Hogy talán megölelsz, megint megcsókolsz, magadhoz szorítasz és soha többé nem engedsz el... ehelyett elindultál vissza. Értetlenül néztem rád, ahogy hófehér pólódban csak elmész, mintha kisétálnál az életemből. Nem értettem mit mondasz, mert megint zokogni kezdtem.
Nyüszítek utánad, mint egy bolhás kutya, még hetekkel azután is, hogy elhagytál. Összetörtem, mint még soha, és attól félek, ha ennyi idő alatt nem hevertelek ki, sosem foglak. Mindegy mit tettél, olyan vagy mint egy piramis: megmagyarázhatatlan, mégis örök, amit nem lehet elfelejteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése