Szőke hercegemnek

  Képzeld, szerelmes lettem! Egy árnyékba, akit angyalnak hittem. Ő volt az az angyal, aki az első gondolatom volt napfényes reggeleken, sötét estéken, akit vártam, hátha ott áll az ajtóban, újra magához szorít. Szerettem őt borostásan, őrülten, míg el nem tűnt.
  Miért pont Ő? Olyan, amilyet elvársz, mert ismered; ő tűnik el reggelre egy szó nélkül, aki csak a gyűrött lepedőt hagyja ott neked, egy olyan este után, amire azt hiszed, örökké tart. A tökéletes szemfényvesztő. Hagyja, míg beleszeretsz, érzteti veled, milyen eleven tudsz lenni, mennyire tudsz szeretni, aztán elmegy.
  Hány nővel tette meg ezt? Nem mer elém állni, hogy megmondja, sosem szeretett, végig hazudott! Igen, fáj, hogy Ő az első férfi, aki ezt tette velem. Az első, akinek a karjaiba olvadtam, mint a mesében, az első, akitől féltem, mert megijesztett. Megbíztam benne, mert azt hittem mellettem áll, mindazok ellenére, amit szabadott volna.
  Azt akarom, fájjon neki is annyira, mint nekem. Érezze, milyen az, ha kitépi a szivem a mellkasomból, és összemorzsolva, elfújja, akár egy marék port... a mellkasomból, ahová előtte finom, puha csókokat hintett... azzal a szájjal, amit csókoltam, amivel éhesen visszacsókolt!
  Visszasírom azt a szerelmet, habár tudom, egy lehetetlenség volt, egy fantázia, amit elhittem magamnak. Hiába állt előttem, a maga 185 centijével, 90 kiló izomrostkötegével, amivel egy oroszlánnal is szembeszállt volna, egy ábránd volt.
  Most erre van szükségem, el akarom felejteni az egészet; világos szemeit, amibe ha belenéztem, minden más gondolatomat elfelejtettem. Puha arcán azt a borostát, amit annyira szerettem, akár az egész férfit tetőtől-talpig.
  Neki vajon volt oka ezt tenni? Napok óta sírok és ezen gondolkodom; miért?

  Én is egy strigula lettem volna, ha lefekszem veled?
  Szeretlek Baby

Nyughatatlan

  Nem tudok lenyugodni, folyton jár az agyam. Főleg rajtad. Miattad. Érted.
  Bűn, amit érzek? A legjobb barát, a bátty, a szerető? Nap mint nap őrlődöm, akárhányszor eszembe jut, amikor letérdeltél elém. Rettegek a szemedbe nézni, ne láss olyan rossznak, amilyen vagyok! Ne szeress, hiszen érdemtelen vagyok! Csak magam bántom... éhezem, nyakörvem vöröse könnyeimben ázik.
  Úszom az árral, hátha jobb lesz, várom a csodát, ami sosem jön el, mégis türelmetlenül várok. Féltékeny vagyok mindenre és mindenkire, aki csak rád néz, Te csak az enyém vagy! Tetőtől-talpig.
  Úgy érzem, szeretlek. Egy elcseszett macska-egér játékban vagyunk, amiből csak a szakítás vezet kifelé; veled, vagy érted. Azt viszont tudnod kell, mennyire rettegek. Tőled is.
  Véresre csókolnám a szád; maradj velem! Szoríts és soha többé ne engedj el! Érezni akarom, ahogy a foglyod vagyok, a falhoz szorítva, a kék szőnyegre, vagy a konyhapulthoz! Téged akarlak! El fogok veszni ebben a labirintusban, kérlek segíts! Könyörgöm, fogd a kezem, mielőtt elhagysz!
  Nem akarom, hogy késő legyen! Pár lépéssel a szakadék előtt ordítok utánad, de te nem hallasz meg... ég a torkom, nem tudom hangosabban! Rettegek nélküled, hogy elszakítanak minket, vagy rosszabb...
  El akarsz hagyni? Menj, de ne nézz vissza, ne keress és felejts el! Zokogva, őrjöngve nézem, ahogy távolodsz tőlem, a csókjaimtól, összerogyott, esőben ázó porhüvelyemtől.
  Már nem vagyok önmagam. Egy rángatózó, ordító lény vagyok, aki nem tudja, hol van. Akiből kitépték azt a darabot, ami kellett önmagához, a tudatához, a szívéhez.
- Ki az? - de csak egy árnyék mozdult, aminek a hangja  a tiéd volt! Az alakja is, a mosolya is, mindene, mégsem Te vagy! Gyere vissza!
  Ne gyere, csak újabb sírás lesz belőle! Nem akarom, hogy sírj, az én könnyeim pedig elfogytak. Pedig azok nem tudnak, ugye?

https://www.youtube.com/watch?v=ODeYWc1XYHY

Baby-nek <3