Egy háremhölgy szerelme

  Vajon milyen, ha szerelmes? Igazi hős, aki szerenádot ad? Vagy csendben bálványokat imád, a Nő képével, hajtincsével?
  Mesélj, kérlek, tudni akarom! Milyen az, ha előttem áll, az illata felkúszik az orromba? Amikor a keze a derekamra csúszik a napfényben, és szorosan magához ölel? Amikor érzem a szíve dübörgését, miközben szakálla karcolja fel arcom puha bőrét...
  Mosolyogsz, Kedvesem? Igazi mosoly? A szemed is nevet? Nézz rám, ne fordulj el, ne szégyelld! Gyere vissza, ölelj, ahogy az előbb! Mosolyogva csókolsz? Igen, ezt akarom tudni leghamarabb! Mennyire vagy szenvedélyes szerető, vagy csak állsz és várod, hogy én csókoljalak meg?
  Légy FÉRFI! Állj elém, hiszen minden nő azt akarja, hogy lenygözzék! Varázsolj el! Legyél a kar, ami felemel, ami kiemel ebből a sok szennyből, hogy tudassam mindenkivel; van még férfi, aki igazán tud szeretni! Ordítani akarom a világba, vigyorogva hangoztatni, milyen biztos kezekben vagyok.
  Vajon mikor kapok választ a kérdéseimre, Dante? Azonnal elolvasod, mint egy rajongó kisfiú, vagy vársz vele reggelig? Mi járhat a fejedben? Mire gondolsz elalvás előtt? Ezt is megtudom egyszer?

Örök piramis

  Vajon gondolsz rám néha? Amikor olyan elfoglalt vagy, hogy napokig nem olvasod a levelem? Vagy amikor azt a másikat csókolod... engem is úgy csókoltál?
  Miért nem mondtad, hogy van valakid? Az bánt egyedül, hogy nem tudlak elfelejteni... bárcsak minden olyan egyszerűen menne, mint a mesékben, hogy a lány elszökik a szerelmével...
  Mit adtam én, amitől érték vagyok a szemedben? Mit tudhatok, amit az a nő nem? Mégsem maradtál mellettem, ő volt a fontosabb, akit nem szeretsz...
  Tegnap éjjel megint rólad álmodtam... egy versenyen voltál páncélban, a “fő attrakció”. Nem volt sisakrostély és ahogy megismertem káprázó kék szemeid, rámnéztél, de én csak zokogva tudtam elszaladni arra, ahová nem jöttél utánam.
  E-mailt kaptam utána, találkozni akarsz velem, csak látni pár percre. Amikor a diszkóhoz mentem, kijöttél, de telefonáltál... láttál... mit vártam? Hogy talán megölelsz, megint megcsókolsz, magadhoz szorítasz és soha többé nem engedsz el... ehelyett elindultál vissza. Értetlenül néztem rád, ahogy hófehér pólódban csak elmész, mintha kisétálnál az életemből. Nem értettem mit mondasz, mert megint zokogni kezdtem.
  Nyüszítek utánad, mint egy bolhás kutya, még hetekkel azután is, hogy elhagytál. Összetörtem, mint még soha, és attól félek, ha ennyi idő alatt nem hevertelek ki, sosem foglak. Mindegy mit tettél, olyan vagy mint egy piramis: megmagyarázhatatlan, mégis örök, amit nem lehet elfelejteni.