- Nem kell félned, nem eszlek meg! -kezdtem édesen a beszélgetést, ami a mi evődésünk volt. Hónapok óta úgy viselkedtünk egymással, mint két szerető, akik azt várják, mikor eshetnek egymásnak, pedig csak szétreppentünk, ha megzavartak.
- Tudom. - a szemében valami mást láttam. Tudom, mennyire ki van éhezve egy izgalmas kalandra, legyen az egy kis titkos csoki, vagy forró cso(ó)ki, amire a kandúr mindig vevő, vagy egy olyan alkalom, amit soha nem felejt el. Fél. Harcol saját magával, az elveivel, ami évtizedek óta a sejtjeibe van ivódva, és a vágyaival, amit nap mint nap felkorbácsol valaki, talán heccből, talán nem...
- Azt is tudod, hogy tőlem kell félned a legkevésbbé! Tudod, hogy sosem tennék olyat, ami bármelyikönknek is rossz lenne...
Észre sem vette, ahogy ez alatt a két mondatom alatt a pólója alá csúszott a kezem. Éreztem, ahogy feszes hasa alatt úgy lüktet a szive, mintha ki akarna szakadni.
Szemében valami fellángolt. Pontosan tudom mi ez, hiszen mintha tükörbe néznék; zöldesbarna, finom, puha bőrrel körülölelve, és már ezzel a tekintettel benedvesítette a bugyim. Mindenhol éreztem ezt a forróságot, holott egyáltalán nem tartozott azon férfiak közé, akikkel eddig ágyba bújtam.
- Fogalmad sincs arról, hogy akkor vihetlek ágyba, amikor csak akarlak! Nem csak téged, bárkit! - próbáltam minél közelebb kerülni hozzá, és nem lett volna ellenemre, ha megcsókol, de próbáltam úrinő maradni a kis nedves bugyimban. Az alkalom adott, tegye meg, ha akarja.
Én nem tettem meg, hiszen egy olyan plátói szerelem van köztünk, ami valahol valódi, valahol pedig életeket tenne tönkre... Egy édes, szőke hajú kislány, aki önfeledt játszik a homokban a kis lapátjával, egy másik, ő már barna, szorgoskodik a konyhában... Kis kukta.
