"Most akkor elmondjam nekik? Hogy Kristóf a szerelmem? Ígyis láttak... a város előtt táncoltunk, csókolóztunk. Kettős érzés ez; rohannék a világba, ordítanám torkom szakadtából, mennyire szeretem Kristófot, Ő csak szaladjon utánam nevetve, fogja meg a kezem, és csináljuk tovább ketten, ahogy szeretnénk!
De ott van az eszem, ami folyton óvva int; bármit teszek, annak következménye van. Tudom, hogy előbb vagy utóbb meg kell tudniuk, és nem tudom, mi a jó pillanat. Nem bújkálok, ha vele vagyok, őszintén elmondom a titkaimat, ahogy a félelmeimet is. Félek az emberek reakcióitól, vagy Őt utasítják el, vagy engem, de kizárólag a korunk miatt. Neki túl fiatal vagyok, csak kihasználnám, van mit adnia nekem,Ő pedig túl öreg hozzám ahhoz a hosszú, harmonikus párkapcsolathoz, amit mások látnak bennem. Siker, pénz, család, befolyás, ismerettség... persze, fontosak egy jó hírű embernek, de kezdek lemondani arról, hogy alkossak valami maradandót.
Gondolkodom, hogy mi legyen a továbbtanulással... átköltözni a kisvárosból a nagyba, magam mögött hagyni a mocskos pletykákat, a sok rosszat, amivel beszennyezik a mindennapokat, a jót, ami a levegőben terjeng; fák, bokrok, virágok illata, a parkok szilajsága, a lámpák katonás viselkedése. Félek itthagyni a muskátlis ablakokat, a levendulás kertet, a gazzal benőtt konyhakertet, a két ugató kutyust, a diófákat. A nyugalmat, magányt, szabadságot.
Kristóffal más lenne. Lenne egy szürke cicánk, aki az ágy végében alszik, míg mi összebújva alszunk, talán madarak csicseregnének az udvarban a fákon, és bármikor főzne nekem kávét vagy forró csokit, sütne fordított tükórtojást és én húznám fel a tiszta ágyneműjét. Elküldeném, hogy "hagyjál, megsértődtem", de utánam jönne, átkarolna és azt mondaná: ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire bántani fog a dolog, de jó érzés, végre valaki törődik velem, féltékeny és nem az van, hogy csinálsz, amit akarsz. Magához húzna, egy hajszálam nem görbülne, nem beszélne csúnyán, semmit nem csinál úgy, ahogy én. De szeretem a selymes hajával, a borostájával, a cigijével és a sörpocakjával együtt. A kék szemeivel, a puha kezeivel, amin az ujjai hegyét mindig megpuszilom, vagy a mellkasát, nyakát, combjait, mindenét. A pöszeségét, a vicceit, az édes csókját. Gyógyír Ő nekem minden fájdalomra, Ő az, akinek az ölelésétől összeforrnak a múlt sebei, akivel az lehetek, aki, ami vagyok.
Szeretlek... nagyon!
2015. Július 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése