In memoriam K.B.

  Belehalok... az én török hercegem átvágott... becsapott, nem szeretett igazán. Az a sok szerelemmel, szenvedéllyel fűszerezett éjjel a szobájában, a tengerparton, a fürdőben... ahogy a csempének feszült felhevült testünk, a gőzben elvegyült a kéj, koromfekete szemeivel felfalt, borostája karcolva jelölte meg harmatos testem. Mindenem neki adtam, ha ránéztem azonnal tudta, mi kell nekem... a szerelme kellett, hogy újra és újra megtegye, az övé legyek, aki körül a világom forgott.
  De becsapott. Azt hazudta én vagyok az egyetlen, akit szeret, aki értelmet ad életének, én pedig naivan hittem fekete szemeinek. Mint a tigris karma a fában, úgy szaggatta darabokra a szívem, mikor egy másik nő elárulta... hiába. Ő marad az én török hercegem, aki megbolondított, elvette az eszem azokon a téli éjszakákon.
  Egymás ölében találtuk meg elvesztett boldogságunkat, marokkal gyűrtük a lepedőt, amit szerelmünk vére és könnyeink foltjai tarkítottak, szája mindig gyengéden simogatott. Amilyen vad volt, kiállt értem, védelmezett, olyan gondoskodó, finom. Vallotta a szerelmet, mindig kettőnk testét áldozta az oltáron, átadott minket a másvilágnak, ahol csak mi ketten léteztünk.
  Fáj. Darabokra szaggatott legbelül, azt a kis világot, amit ketten építettünk fel, az Ő erőfeszítéseivel, kitartásával, az én ötleteimmel, a szerelmünkkel.

  A fürdő a legkedvesebb emlékem... Az apjáé volt, de már bezáratta, oda osontunk le a gőzbe, lámpákat gyújtottunk, és természetes mezítelenségünket nem szégyelltük egymás előtt. A törülközőket már az elején ledobtuk, árván hagyva a kövezeten, a mozaikos fal alatt, ami mellett buja testünk összefonódott pár percre, pár órára, de maradhatott volna az örökkévalóságig is.

  Elvarázsolt maga a teste, a kisugárzása, hogy amire ránézett, megkaphatta, beleértve minden nőt, férfit, lányt, fiút, tárgyat, vagy érzelmet, tőlem, és bárki mástól. Szerette mindenki, én is, de velem mindenkinél több időt töltött, a családjától is félrevonult, hogy együtt lehessünk. Babona volt az egész férfi, ám én akartam őt, testestől-lelkestől. Imádtam a humorát, amivel folyton megnevettetett, a stílusát, ami elegáns volt, kifinomult, mégis sportosan egyszerű. A mosolya földöntúli, szemeivel folyton nevet, és a selyemfátyol sejtelmesen takart el előle. Gyakran burkolóztam ebbe a lenge anyagba előle, de azt szerette, ha mezítelenségünk az őszinteséget szimbolizálja, a fátyol takarva zárja el a titkokat. Szerettem előtte rejtelmes lenni, gyermeteg játékossággal, erotikával, amíg lobogott köztünk a tűz, melyet ezer tenger vize nem olthatott ki.

  A csempe hideg, de a delfinekről Ő jut eszembe, az én török hercegem, akivel itt számtalan éjszakát átszeretkeztünk, a kézzel megmunkált réztálak, a csapok, amik oly sokszor megtapasztalták a szerelem vad tombolását, a kicsi ablakok, amiken beszűrődött a vidám nap, vagy a sápadt hold fénye, a madarak csicsergése, a sós tenger illata.

  Hiányzik, de már elment az én hercegem messze, talán már visszahívták katonának, nem tudom. Tudja, hogy mekkora tőrt döfött a szívembe, és már nem tekintek rá, csak szép emlékként. Szép napok, nappalok és éjszakák voltak, amiket a selyemfátylak elrejtettek, amiket a fürdő látott, hallott, érzett. Ennyi idő után sem tudtalak elfelejteni, de majd kiderül, mit hoz az idő...

2015. Július 29.