Istenem, néhány embernek úgy fájna, ha normálisan tudna hozzáfogni a dolgokhoz... ha normálisan tudna beszélni, nem lenne primitív, mint egy fáról mászott majom. Az ész néha fáj... pláne, ha tudnák használni. Az a gáz az egészben, hogy ha az ember lealacsonyodik az ő szintjükre, rányomják a billogot, hogy bunkó.
Az megint egy másik dolog, hogy milyen dolog perverznek lenni egy társaságban, legyen az baráti, rokoni, vagy bármi más. Ha egy hozzám hasonló csaj beleszól, vagy éppen vicces is a megjegyzése és mindenki nevet, csak az nem, akire "tromfol" újfent bunkó, és akárkivel találkozik a saját verzióját mondja.
Erre mondják azt, hogy "tenni kell rá". Én erre csak azt mondom: tegyen rá az, aki tud! Elsőre nem olyan egyszerű. Napok híjján tizenhét éve ugyanaz ér nap mint nap, és pár éve kezdtem beleszokni abba, hogy tegyek rá. Először ment. Aztán jött Sergiu, aki megismertetett minden földi jóval, köztük a törődéssel és azzal, hogy előbb-utóbb megbánom, ha ezt teszem.
Most ott tartok, hogy arra teszek, amire nem kéne, és azt számolom, amit tudom, hogy nem szabad.
Folyton szembesíteni egy gyereket azzal, hogy bűnös azért, mert megszületett? Hogy ő a bűnbak, mert a testvérei megszülettek? Hogy az ő hibája, a szülei szex-kapcsolata, az állandó veszekedés, a pénz, hogy nem keres, hogy csak költenek rá, pedig az a gyerek alig tíz éves? Az ilyen embereket legszívesebben megölném, sorban. Pedig a világ nem is tudja, hány olyan család van, ahol ez megy nap mint nap! Ahol a vita célpontja a gyerek, aki végül a szerelembe, vagy éppen a halálba menekül. Ha szerelmes lesz, az a baj, nem fogadják el választottját, kitagadják a családból, rettenetes lelki sebet ejtenek vele. Tudatosan, tudat alatt. Akkor van szerencséjük ezeknek a szülőknek, ha kitagadott gyermekük nem követi a példájukat, ha az a család még összetartóbb lesz, mert az ember társas lény. Sajnos az ilyen emberekkel, akik nem tűrik meg maguk mellett a másikat, semmit sem lehet kezdeni. Ha a gyerek a halálba menekül, csak legyintenek rá; nem baj, csinálunk másikat!
Az állandó lelki terror, amikor a gyerek nem mer lépni, fél, hogy még jobban megfenyítik, nem testileg, mert abból fel lehet gyógyulni, a lelki sebekből viszont sosem. Roncsot csinálnak a gyerekből már kiskorában, később csodálkoznak, hogy sokan idő előtt elpatkolnak. Nem győzik gondozni, ha véletlen begolyózik, ha nem tud magával kínjában mit csinálni, egyszerűen hagyja a dolgokat, nem törődik semmivel.
Ezek az emberi vétség jelei. Személy szerint nem hiszek a hitben, de lehet benne valami igazság. Hogy bűnhődünk azért, amit mások elkövettek, hogy gyerekként szembesülnünk kell olyan dolgokkat, amik meghatározzák későbbi életünket, pedig fel sem tudjuk fogni azokat. Egyre rosszabb dolgokat művelnek, egyre több ilyen gyerek lesz, mossák az agyukat mindenféle dologgal, hogy maradjanak gyerekek, hogy éljenek, közben a másik oldalról azt szajkózzák, "nőlj már fel".
Egy idő után bele kell bolondulni; ha nem tudsz szakítani ezzel a környezettel, előbb-utóbb bekövetkezik.
*
Ezek után gondoljon rólam mindenki amit csak akar, nekem ez a véleményem. Kiállok magam mellett, mint sok más ismerősöm mellett is, mert elég közelről élem meg én is ezeket. Persze hozzá lehet szólni mindenkinek, várok személyes tapasztalatokat, ha kedvetek van, lehet e-mailben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése